Legkeresettebb alkotók
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Batthyány Gyula keresett alkotó
    Batthyány Gyula
  • Aba-Novák Vilmos keresett alkotó
    Aba-Novák Vilmos
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László

Koszta József Tanulmányok

  1. Koszta József - Falusi ház
    1. "Koszta képein a színeknek borús mélységekből kitüzesedő, szenvedélyes heve már-már teljesen magábaolvasztja a tárgyi ábrázolás végső nyomát is. …Koszta …az expresszívvé mélyült és átszenvedélyesedett plenair módjára fest, hogy úgy mondjam: egy összevont és sűrített plenair módjára, a fény és az árnyék, a reflexek és a lokáltónusok drámai összetűzésén fölhevült képzelettel." Kállai Ernő 1934-es Czóbel-monográfiájában von párhuzamokat és disztingvál Koszta és Czóbel művészetének összehasonlítása kapcsán. Koszta festészetének gyökereit Munkácsy és Paál festészetéből eredezteti, munkásságuk stílusbeli különbségein felülemelkedve lelki hátterük, panteisztikus természetszemléletük hasonlóságát hangsúlyozva.

      Koszta József a múlt század 80-90-es éveiben Bécs, Budapest, München útvonalon végzi az akadémikus művészképzés iskoláit, hogy e század elején Nagybányán át Szolnokig jusson el. A századfordulótól a Műcsarnok rendszeres kiállítójaként egyre ismertebbé váló festő az 1910-es évek közepéig számos külföldi tanulmányútján gyűjt tapasztalatokat, majd rátalál művészetének a továbbiakban legfontosabb ihlető forrására, a szentesi tájra. "Hogy miért lakom éppen Szentesen, arra csak azt mondhatom, hogy ez az a táj, amely leginkább és legegyetemesebben viseli magán a magyar táj jellegzetességeit. Csak itt érzem magam jól és csak itt tudok igazán dolgozni. Összes munkáim, amelyekkel feltűnést keltettem, mind-mind tanyai alkotásaim. A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyűgöző hatással vannak rám és annyira idekötnek, hogy úgy érzem, másutt nem is igen tudnék dolgozni. Annyira magáévá tett és áthasonított e föld varázsa, hogy talán élni sem tudnék már nélküle, és képeim, amelyeket itt alkottam, éppen a magyar tájhangulat kifejező erejével képesek annyira hatni, mint azt a külföldi elismerésekből látom." – nyilatkozza Koszta egy alkalommal. (Bényi é.n.7.)

      A szentesi falu- és tanyavilágot ábrázoló számtalan festményén Koszta már a tízes évekre teljesen felszabadul az aprólékos részletezés bilincséből, hogy ezt élete végéig szisztematikusan szem előtt tartva teljesítse be művészetét. Falusi ház című alkotásán nagy és brutális színfoltok meleg barnái és olívazöldjei összeolvasztásából hullámzanak elő a formák. Az egyszerűsítő foltlátás mélyről feltörő színrezgések áradatával borítja el a képsíkot, drámai erővel telítve az ábrázolt tájrészletet. Kékes esti ege a háztető barnáival, a tető ereszének sötét sávja pedig a naplemente színrakétái által vadul bevilágított szikrázóan fehér házfallal mérkőzik színkontrasztjuk csatájában. A színek és a formák reflexekkel telített árnyékainak visszafojtott dinamikája, a természet külsején észlelt anyagszerűség éreztetésének szolgálatába állítva közvetíti Koszta indulatáramlásoktól és érzésviharoktól szabdalt habitusának elemi erejű megnyilatkozását. A házfal mélytüzű ragyogása tompított intenzitással tükröződik az előtérben csordogáló patak sima vízfelületén. Az épület sötétbe burkolt bejáratainak mélyéből vörösesbarna színek izzanak elő éppúgy, mint a ház mellett álló két apró emberi alak sommásan kezelt foltjaiból.

      "Ha felületesen szemléljük művészi alkotásainak egészét, egy kis skálájú, kevés formával bíró, bár nagyerejű művész benyomását kapjuk. De minél mélyebben merülünk bele művészetébe, annál gazdagabb és változatosabb árnyalatok sűrű erdejébe jutunk." (Lázár 1937.84.)

      Kiállítva:
      - A M.Kir.Postatakarékpénztár Árverési Csarnokának LXXXVII. Aukciója. Bp.1938.okt. Kat.sz.: 235. Koszta József: Falusi ház. olaj, 38x43cm, Jelzett.

      Irodalom:
      - Kállai Ernő: Czóbel Béla. Ars Hungarica művészeti könyvsorozat 7. Budapest, 1934. 9-10.
      - Dr.Lázár Béla: Koszta József művészete. Magyar Művészet, XIII.évf. 1937. 79-85.
      - K.S. (Kemény Simon): Beszélgetés Koszta Józseffel. Az Est, 1937.jan.9. 10.
      - Bényi László : Koszta József. Magyar mesterek. Képzőművészeti Alap Kiadó, Bp. 1959.
      - Bényi László : Koszta József. Szentes, é.n.
      - Aradi Nóra : Koszta. A Művészet Kiskönyvtára LXVII. Corvina, Bp. 1965.
      - Egri Mária: Koszta József. Corvina, Budapest, 1989.

  2. Koszta József - Virágos rét
    1. Kiállítva:
      Országos Szépművészeti Múzeum Új Magyar Képtár, 1915-1920 , VÉDETT
      Bírálat : 13. BÁV Au. 73. tétel,

  3. Koszta József - A gondokba merült
    1. Bírálat: MNG 17730/984,
      Reprodukálva:
      - Bényi László: Koszta József, Bp., 1959. 2. tábla,
      Kiállítva:
      - Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tavaszi

  4. Koszta József - Annuska tükör előtt virággal
    1. Párizsban Koszta már 1900-ban mention honorable "díjat" kapott a Hazatérő aratókra, néhány évvel később pedig megfestette egyik legszebb, korai, finom naturalista remekét, a Vizhordókat, első gyűjteményes kiállítására mégis ötvenhat éves koráig kellett várnia. Az 1917-es Ernst Múzeum-beli önálló tárlat azonban kárpótolta őt a hosszú várakozásért. A kritika ünnepelte az "ismeretlen, fiatal festőt", egy "poraiból megelevenedett Munkácsy és egy magyarrá lett Goya szenzációját" látta meg benne. (Márkus, 1917) A kiállított képeket egytől egyig megvásárolták, többek között olyan jó nevű gyűjtők, mint Petrovics Elek, Nemes Marcell, báró Hatvany Ferenc és gróf Andrássy Gyula. Az óriási sikert Koszta jó részt lírai hangvételű, bájos leányka-portréinak, Katóka-képeinek köszönhette. Ez a siker lehetett az egyik oka annak, hogy a huszas években a tájképek mellett leginkább a portré- és életképfestésre koncentrált a mester.
      A huszas években Koszta az anyagi elismerésnek köszönhetően végre megállapodhatott, és saját "birtokot", tanyát vásárolhatott magának Szentes közelében. Ekkortól kezdve elsősorban szűkebb környezetének modelljeit, mindenekelőtt feleségét, Annuskát festette meg egyalakos portréin és életképein. Monográfusától, Bényi Lászlótól ismerjük anekdotikus megismerkedésük történetét: "Tizenhét éves volt, amikor ringó járását követve, Koszta legényes hetykeséggel megszólította őt: ’De szép a kisöccse, kisasszony!’ - ’Mi mindnyájan szépek vagyunk’ - felelte Annuska - és ezzel eldőlt jövendő sorsa, mert ekkor szegődött a zömök, kisé mérgesen barátkozó arcú férfi mellé, s többé nem hagyta el". (Bényi, 1959, 19.) Talán már ő állt modellt a Hazatérő aratókhoz, vagy ő volt a karcsú vízhordó lányok egyike is. Erre utal egy archív fotó, ami az Annuskát festő Kosztát ábrázolja: Annuska olyan a vállára vetett villával, mintha a Hazatérő aratókról lépett volna le. Letelepedésük után a huszas években kapcsolatuk talán még bensőségesebbé vált, s Annuska vonásait számos portrén és paraszti életképen is felfedezhetjük. Bényi szerint Annuska "lényével teremtette meg férje köré a csendes munkálkodás és tűnődés atmoszféráját, amelyből a művész csodálatos parasztleány- és asszony portréi nőttek ki. Annuska megfáradt, pihenő, vagy gondokban őrlődő vonásain is felismerhette Koszta a paraszti sorsnak és életformának legbensőségesebb kifejeződését." (Bényi, 1959, 19-20.) Az Annuska tükör előtt ráadásul a Koszta-féle megnemesített, élettel telített paraszti zsáner műfajából is kiemelkedik, mert a tükör egy pici mondén bájjal fűszerezi az ábrázolást és a női arc szépségére fókuszálja a figyelmet.
      Koszta több, mint tíz évig járta Európa legjelentősebb akadémikus iskoláit, így nem csoda, ha már fiatalon a realista és naturalista festészet mesterévé vált. Első ismert festményei szinte kizárólag portrék, tizennyolc évesen - még tanulmányai előtt - megfestette édesapja arcképét, s a későbbiekben, a bécsi akadémián, a pesti Mintarajziskolában és Münchenben is számos tanulmányfejet készített. Ezek kemény realizmusa a Bastien-Lepage-i finom naturalizmus hatására finomodott a már emlegetett vízhordó lányok szépségéig. Majd Munkácsy és Rudnay hatására Koszta rátalált a maga sűrű, reflex-gazdag, ragyogó színekben égő stílusára. Ebben a stílusban festette meg a tükör előtt merengő nőalakot is, akinek idealizált arcvonásaiban a fiatal Annuskára ismerhetünk. (Ugyanezzel az arccal találkozhatunk egy másik ragyogó portréján, az Olvasó nőn is.) A tiszta, fehér abroszos asztalon könyöklő csínos, fehér ruhás nő Koszta egyik legszebb és legmerészebb portré-életképe, aminek szín- és reflexgazdagsága a sokat emlegetett Tányértörölgető nőhöz mérhető. Ettől a klasszikus paraszti zsánertől azonban a kép hangulata és beállítása is eltér, Koszta a báli toalett-képek és a társasági festmények könnyed bájával frissíti fel a paraszti zsáner mély emberábrázolását.

      Irodalom:
      - Márkus László: Az Ernst Múzeum kiállításáról, Alkotmány, 1917. szeptember 8.
      - Elek Artúr: Koszta József, Nyugat, 1920/8
      - Lázár Béla: Koszta József művészete, Magyar Művészet, 1937/3
      - Lyka Károly: Adalék Koszta József stílusának történetéhez, Művészettörténeti Tanulmányok 1954-55, Budapest, 1957, 349-352
      - Bényi László: Koszta József, Budapest, 1959
      - Aradi Nóra: Koszta, Budapest, 1965
      - Egri Mária: Koszta József, Budapest, 1989
      HS

  5. Koszta József - Mezőn

      Komoly akadémiai tanulmányokkal a háta mögött nyerte el Koszta 1897-ben a Hazatérő aratókkal a Műbarátok 1500 forintos ösztöndíját, majd ugyanezzel a művével Párizsban a Mention honorable-t is kiérdemelte. Így nem csoda, ha a korábban a történeti festészettel is kacérkodó mester jó időre elkötelezte magát a paraszti zsáner műfaja mellett. Az elkötelezettség azonban nem jelentette az akadémikus sablonok iskolás követését. Koszta az 1900-as években fokozatosan kifejlesztette a maga sajátosan expresszív naturalista stílusát. E téren művészi fejlődésének fontos állomása 1910-es, díjnyertes műve a Mezei munkások. Az 1900-as évek végének emblematikus festménye, a monumentális alakokat felvonultató Mezei munkások a mester római tartózkodásának tanulságait hordozza magában. Koszta 1905-től két évet töltött el az Örök Városban a biblikus kompozíció festésére kötelező Fraknói ösztöndíjjal. Kötelezettségének a finom naturalizmustól elforduló, hatalmas, plasztikus alakokkal, és éles fény árnyékokkal operáló, a maga módján klasszicizáló Háromkirályokkal tett eleget. A római minták és fények igézetében festette meg aztán itthon a Mezei munkásokat is, aminek formai harmóniájára, kiegyensúlyozottságára igen nagy hangsúlyt fektetett. Bényi Lászlótól tudjuk, hogy a nagyszabású kompozíciónak (méreteit a Háromkirályokhoz igazította) legalább három különböző variációja létezett. Koszta a három statikus alakot a kezükbe adott gereblyével, kapával és kaszával igyekezett megmozgatni, a kép igazi nóvuma azonban a határozott és kemény színkezelésben rejlik. Ahogy művészetének legjobb ismerője, Bényi írta: "Látjuk, hogy az erős színellentéteket, a fény és az árnyék vakmerő, átmenet nélküli szomszédságát mint állítja Koszta a kompozíció szolgálatába. Ropognak, harsognak a színek, az árnyékok sötét lapokban, hidegen csapódnak az arcokra, a földre, s a majdnem kék-fekete profilokból valami fokozhatatlan mélységgel rínak ki a szemüregek, a pofacsontok és széles orrtövek." (Bényi, 1959, 26.) A Mezei munkások után Koszta Párizsba, majd Hollandiába utazott, s hazatérése után 1917-es gyűjteményes kiállításán már egy új Kosztát ünnepelt a sajtó. Az expresszív, robosztus Kukoricatörők és a korábbi karcsú, Bastien-Lepage-os Vizhordók közé ékelődnek be " egyfajta klasszicizáló intermezzóként " a Mezei munkások monumentális alakjai. Még magukban hordozzák az akadémikus mintákat, de már előre vetítik a paraszti életkép műfaját megreformáló zseniális koloristát is.

      Irodalom:
      - Márkus László: Az Ernst Múzeum kiállításáról, Alkotmány, 1917. szeptember 8.
      - Elek Artúr: Koszta József, Nyugat, 1920/8
      - Lázár Béla: Koszta József művészete, Magyar Művészet, 1937/3
      - Lyka Károly: Adalék Koszta József stílusának történetéhez, Művészettörténeti Tanulmányok 1954-55, Budapest, 1957, 349-352
      - Bényi László: Koszta József, Budapest, 1959
      - Aradi Nóra: Koszta, Budapest, 1965
      - Egri Mária: Koszta József, Budapest, 1989

      Analógia:
      - Koszta József: Háromkirályok, 1906-07. Olaj, vászon, 116 x 127 cm. MNG.repro: Egri, 1989, 6. kép
      - Koszta József: Kapáló nő, 1906k. Olaj, vászon, 38,5 x 36,5 cm. Móra Ferenc M., Szeged.repro: Egri, 1989, 8. kép
      - Koszta József: Hazatérő aratók, 1897. Olaj, vászon, 115 x 141 cm. MNG. repro: Aradi, 1965, 1. kép
      - Deák-Ébner Lajos: Hazatérő aratók. Olaj, vászon, 94,5 x 131 cm. MNG.repro: Egri: Szolnoki művésztelep, Bp., 1977, 138. o.
      HS

  6. Koszta József - Alkonyi fény a földeken
    1. Az Alföld, Magyarország e látszólag kevés festői témát nyújtó vidéke már a 19. század közepétől gyakorta feltűnt az itt dolgozó művészek alkotásain.E jellegzetes magyar táj sokáig romantikus hangvételű, irodalmias ihletésű festmények kulisszájaként jelent meg, miközben a végtelen puszta a lélek szabadságának képi jelképévé vált. A szél borzolta, alig tagolt rónaság sokszor összeforrt a nemzeti történelem és karakter sajátságos vagy sajátságosnak vélt vonásaival, azoknak képi szimbólumául szolgált. A 19. és 20. század fordulója táján - bár a választás gondolati, sőt nem ritkán morális indító okai általában megmaradtak - az Alföld témáját megragadó festők a tartalmi vonások hangsúlyozása helyett a tisztán festői megoldások felé fordultak. A puszta gyorsan változó fényviszonyai, a zivataros és napfényes vidék ellentéte,a szélvihar formákat fellazító látványa olyan műveket ihletett, melyek nema topografikus hűségre, nem az irodalmias, romantikus érzések felkeltésére törekedtek, hanem elsősorban a téma illusztrálása helyett a látvány-élmény megragadását tűzték ki célul.
      Koszta József szinte egész életműve e törekvés jegyében fogant. A látható valóság felszínén végigsikló napfény, a nyomában felizzó színek izgató remegése ésa puha zöldekkel átszőtt árnyékok nyugodt mélysége válik Koszta József most bemutatott képének valódi témájává. Az egymás mellé húzott, szenvedélyesen formált, egymásba átolvadó ecsetvonások vibrálása eloldja a mű fennkölt valóságát a letapogatható, primér látványtól: a táj nyugodt témátlanságaa megfestés rafinált egyszerűségével párosul. Koszta alkotása olyan mű,melyen a színek, a foltok, a lazúrosan vagy éppen zsíros tömörséggel megoldott ecsetvonások olyan különös hangzattá olvadnak össze, mely szavakkal ugyan megfogalmazhatatlan módon, mégis tagadhatatlanul elemi erővel hat nézőjére.
      A választott téma hangsúlyos egyszerűsége, a plein air friss természet-élménye,a szaggatott ecsetkezelés Van Goghot idéző indulati telítettsége mind azt sugallják, hogy Koszta számára látszólag mintát jelenthettek a francia impresszionisták alkotásai. Az Alkonyi fény a földeken azonban kitűnő bizonyíték arra, hogy művészetével önálló, senkiéhez nem hasonlítható világot teremtett. Festészete a helyi hagyományokból, elsősorban Munkácsy és Paál László életművének expresszív, szenvedélyes festőiséggel megalkotott vonulatából nőtt ki, mégis összetéveszthetetlen és követhetetlenül zárványszerű.Mint mikor a lassan kihűlő parázson végigfut egy apró szellő: az éjszaka sötétjében remegő, meleg, narancsos fények villannak fel, s "gördülnek tovább"a hamar elhaló fuvallat nyomát követve. Koszta valami hasonló, illékony varázslatot tár a néző elé Alkonyi fény a földeken című alkotásán, egész életművének egyik legmegkapóbb darabján.

      MNG 432/965

      PROVENIENCIA
      - Egykor Dr. Pécsi Kálmán (Szentes) gyűjteményében.

      REPRODUKÁLVA
      - Bényi László: Koszta József. Budapest, 1959. 44. kép.

      IRODALOM
      - Bényi László: Koszta József. Budapest, 1959.
      - Aradi Nóra: Koszta. Budapest, 1965.
      - Egri Mária: Koszta József. Budapest, 1989.
      MP

  7. Koszta József - Mátyás fogadja Beatrixot
    1. "A nagybányaiakkal egyidőben, de tőlük függetlenül, számukra sokáig ismeretlenül indult el jövendője felé egy elemi erő, amely kevésbé öntudatosan ugyanazt akarta és ha nem is közvetlen hatásában, de eljövendő kibontakozásában ugyanazt jelentette művészetünk számára mint Nagybánya." Elek Artúr 1920-ban, Koszta második gyűjteményes tárlata kapcsán írta e sorokat a Nyugat hasábjain. Tanulmányában, mely a festő egész addigi pályáját áttekinti, központi helyen és kiemelt terjedelemben tárgyalta Koszta egyetlen történelmi tárgyú képét, a majd egy évtizeden át fejlesztett, több vázlatban és variánsban is elkészített, Mátyás fogadja Beatrixot című alkotást.
      Kosztát feltehetően müncheni tanára, Wilhelm von Diez terelte a történelmi zsáner problémája felé, s az ő bíztatására fogott bele e sokalakos, fejlett komponáló képességet igénylő témába. A kép első változatát már 1898-ban kiállította a Műcsarnokban, de később, több alkalommal is visszatért a feladathoz. Az 1905-ös római Fraknói-díjra pályázva szintén ehhez a témához fordult, s az ösztöndíjat elnyerve, Rómában is foglalkoztatta a kompozíció. Valamennyi fennmaradt változat főmotívuma azonos: Mátyás király, udvartartásától körülvéve, lesegíti Beatrixot baldachinos hintójáról.
      Tanulmányozva a kompozíció három ismert változatát, jól meghatározható Koszta festői stílusának természetes fejlődési vonala. Fokról fokra átformálta az alkatától idegen, sokalakos, hagyományosabb felépítésű történelmi zsánert saját stílusára. A most vizsgált alkotás e folyamat utolsó állomása: a figurák száma lecsökkent, a foltok ritmusa nyugodtabbá vált, a térmélység hangsúlyozása helyett a dekoratívan tagolt sík válik uralkodóbbá. Koszta itt is alkalmazza a korai éveire, és többek között Ferenczy panteisztikus hangulatú nagybányai képeire annyira jellemző sziluett-hatást: a konkrét látványtól való ellépés, a fizikai valóság "megemelése" céljából a figurákat hátulról világítja meg, illetve fénnyel telített háttér elé helyezi őket. Így természetes eszközökkel kerülhette ki a karakterek túlzott egyéniesítésének kényszerét, a részletek precíz megrajzolását, s ezzel minden akadály nélkül érvényesülni hagyta képeinek legfontosabb alkotó elemét, a színt és az ecsetvonások expresszív vibrálását.
      Az egymásra rétegződő, egymásba fonódó festékpászmákkal lüktetővé tett képfelületen - Koszta érett stílusának megfelelően - a téma, az ábrázolás tárgya háttérbe szorul, s a szín lassan egyeduralkodóvá válik. "Az volt a vágya, hogy képének színessége önkéntelennek hasson, olyannak, mint maga a természet." - írta róla Elek Artúr, majd a Mátyás fogadja Beatrixot egyik korábbi változatára utalva hozzá tette: "Különösen az előtér három alakjának - a három papi férfiúnak - színakkordjával vesződött sokat. Az aranysárga, a piros és a fekete foltját vágyott valami olyan módon egysége foglalni, hogy a három szín izzó magja áttűzzön a harmónián." Hogy e színprobléma megoldását Koszta milyen fontosnak gondolta, jól illusztrálja 1906 körül elkészített Háromkirályok című munkája, melynek hármas színakkordjában a Mátyás fogadja Beatrixot tanulságai ismétlődnek meg.

      REPRODUKÁLVA
      - Bényi László: Koszta József. Budapest, 1959. 15. kép.
      - Modern magyar festészet 1892-1919. Szerk.: Kieselbach Tamás. Budapest, 2003. 397. kép.

      IRODALOM
      - Elek Artúr: Koszta József. In: Nyugat, 1920. 15-16. szám.
      - Dömötör István: Koszta József. In: Magyar Művészet, 1927. 241-250.
      - Bényi László: Koszta József. Budapest, 1959.
      - Egri Mária: Koszta József. Budapest, 1989.
      MP

  8. Koszta József - Hátsó kert virágokkal
    1. Az alföldi festészet kimagasló alakját, Koszta Józsefet csak ötvenhat évesen érte az a megtiszteltetés, hogy önálló kiállítást szentelnek műveinek az Ernst Múzeumban. A kritika örömmel üdvözölte az eredeti hangú "fiatal" tehetséget, s öt éven belül két újabb önálló kiállításhoz is jutott a magát addig súlyosan mellőzöttnek érző festő. Az 1920-es évek meghozták Koszta számára a régóta várt szakmai elismerést és anyagi sikert. A Szinyei Társaság tiszteletbeli tagjává választotta és az évtized végétől kezdve rangos, külföldi kiállításokon képviselte hazáját. 1929-ben Barcelonában egyik festményével aranyérmet is nyert.
      Koszta nem véletlenül s nem is pusztán képeinek kvalitása okán kerülhetett be rangos nemzetközi kiállítások szereplőgárdájába. Bármennyire is közhelynek hangzik, de festészete akár sommázható lenne a "magyar táj magyar ecsettel" frázissal is. A mester nem véletlenül dolgozott Szentesen, s nem véletlenül tekintette Munkácsy Mihályt példaképének. A brassói születésű Koszta ugyanis Szentesen találta meg az igazi magyar tájat, s Munkácsyt tartotta a legnagyobb magyar festőnek. Magyarságára, festészetének nemzeti jeligére a korabeli sajtó is felfigyelt, s nem mulasztotta el értékelni ilyen irányú kvalitásait sem.
      Koszta a húszas évek elejétől élete végéig Szentesen élt és dolgozott. Híressé vált, kivételes érzékenységű leányka-portréi mellett a legtöbb elismerést tájképeivel vívta ki magának. Jellegzetes, pici háza, apró staffázsalakos tájképei szinte kizárólag a Szentes környéki tanyavilág mindennapos élményéből születtek. Koszta maga is tudta, hogy motívumai nem igazán eredetiek, de számra a festészet lényege a színekben rejtett, s Koszta valóban zseniálisan tudott bánni a színekkel és a fényekkel. Mélykék egei, világító fehérjei és égő vörösei már életében legendássá váltak de talán idézzük ezzel kapcsolatban egyik első méltatóját, Lázár Bélát: "Amit ábrázol, ezt a mindennapi cselekvést is éppen előadása dinamikus erejével - magasfeszültségű áramlássá tudja felfokozni, mint tájképein, hol a felhőktől felszaggatott kék égen, az esti kékség tüze villog, a fekete házak fehérre meszelt fala hatalmas kontrasztokban tör elénk, itt-ott a vízparti házak tükörképe is, minden felfokozódása mellett, ég és csillog, drámai mélység és tragikus érzés lüktet benne. A magyar tájat borús érzései hordozójává tudja tenni, de nem a csendes idilli élet nyugalmában.
      Nála a pipacs sem mosolyog - csendesen. Az ő pipacsának tüze lobot vet. Mint egész művészete, mely ismeretlen lelki rétegeket tár fel. "Lázár, 1937,83-84.)
      Hátsókert virágokkal c. műve is mélykék, borús egével, vöröslő háztetőivel és ragyogóan piros pipacsaival kápráztatja el a néző szemét.
      A sötétkék ég hátteréből szinte természetellenes élességgel villannak ki a vörös háztetők és a vakítóan fehér, meszelt falak. Koszta talán ragyogó színeivel akarta felhívni a figyelmet földhöz ragadt, rögszagú témáira és motívumaira.
      Az expresszív kolorit nála nem öncél, hanem a falusi, magyar táj szépségének felmutatását szolgálja. A mester magát mindig is realista művésznek tartotta, aki csupán azt festette, amit látott. Egyik interjújában ki is jelentette:
      "Csodálkozom rajta, ha azt mondják, hogy nem olyan a képem, mint ahogyan a természetben van. Pedig én azt csinálom, ami ott van. Persze nem szoktam nézni a részleteket, hanem az egészet. Nem egy szint, egy tónust külön, hanem a mellette levővel. Így aztán az ég néha azért sötétebb, hogy a fehér fal, amelyre rásüt a nap, villámként ragyogjon ki." (Idézi: Kovács Péter: Koszta József, in: Magyar Művészet 1919-1945. Szerk.: Kontha S., Budapest, 1985).

      Irodalom
      - Lázár Béla: Koszta József művészete. Magyar Művészet, 1937/3.
      - Lyka Károly: Adalék Koszta József stílusának történetéhez. Művészettörténeti Tanulmányok 1954-55. Budapest, 1959.
      - Aradi Nóra: Koszta. Budapest, 1965
      - Egri Mária: Koszta József, 1989.
      HS

  9. Koszta József - Alkonyat
    1. Az Alkonyat Koszta korai remekműveinek sorát gazdagítja, egyszerűségében is lenyűgöző hatású kép. Patetikus festmény, amely egyszerre ébreszt rezignált empátiát és romantikus hevület a nézőben. Tájkép egyetlen alakkal, amely méltó társa Koszta századelejei, tömbszerű, alkonyi pírral keretezett, dolgozó menyecskéinek, parasztasszonyainak. Az Alkonyat festőjén ugyan érződik a müncheni tanultság, művészete azonban messze meghaladja a korszak népi életképfestészetének színvonalát, így nem véletlen, hogy méltatói a nagy, francia, tájképfestők körében keresték munkásságának előképeit. Legalaposabb monográfusa, Bényi László a következőket írta az Alkonyat párdarabjáról:
      "Mezőn című festménye, amely Cibakházán készült - a nagy barbizoni mesternek, Millet-nek témakörébe vág; az ő meghitt, csendes alkonyait, munkáról szóló áhitatát idézi. De bármennyire is indokolt, hogy e mezei munkát ábrázoló, bensőséges hangú képét és ennek rokon változatait Millet hangjával kapcsoljuk egybe, az is bizonyos, hogy nem Millet hatása kerestette meg vele a tájat, hanem festői és emberi élményei. Paraszti származásuk hasonlósága teremtett festészetükben rokonságot."(Bényi, 1959.22.)
      Koszta mezei munkát és mezei munkásokat ábrázoló táj- és életképeivel aratta első sikereit. 1897-ben Hazatérő aratók c. festményével a Műcsarnok téli tárlatain elnyerte a Műbarátok 1500 forintos ösztöndíját, s ugyanezt a művet 1900-ban, Párizsban Mention honorable-re méltatták. A hazai és a külföldi siker valószínűleg annak volt köszönhető, hogy Koszta sikeresen ötvözte a müncheni, népies realizmust a franciás, finom naturalizmussal. Később - talán Ferenczy és a nagybányaiak hatására - ez utóbbi vált meghatározóvá a század első éveiben festett vásznain, a Hazatérő aratók azonban még inkább a müncheni akadémia és az alapos művészeti stúdiumok jegyeit viselte magán. Koszta már 1882-82-ban a Rahl-tanítvány Griepenkerl osztályába járt a bécsi akadémián, 1885-től 1887-ig pedig Pesten a Mintarajziskolában folytatta tanulmányait. 1891-ben, harmadszorra ugyan, de elnyert végre egy kisebb müncheni ösztöndíjat is és több évig Hackl kezei alatt dolgozhatott. Münchenben ismerkedett össze a Hollósy-kör tagjaival, s 1902-ben egy rövid időre Nagybányára is ellátogatott. 1903-as Vízhordók c. festményének, világos, gyöngyházas tónusai Hollósyék és nem utolsósorban Ferenczy Károly példaképe, Jules Bastien-Lepage hatásáról tanúskodnak. A horizontvonal fölött ragyogó égbolt kavargó színeinek párját viszont nem igen találhatjuk meg sehol máshol Koszta festészetén kívül, legföljebb csak akkor, ha olyan messzire merészkedünk, hogy Mednyánszky és Nolde nevét emlegessük. Ez az alkonyi égbolt adja Koszta festményeinek különlegességét, eredetiségét, ennek kezdeményeit fedezhetjük fel már a Hazatérő vászonra vitt, sárga-kék égbolt alatt sötétlik a barnás-zöldes, magyar televény.
      Az Alkonyat és a Mezőn monumentális nőalakjai szinte elvesznek az életüket és világukat meghatározó szántóföldben, a finom, narancssárgás-rózsaszínes alkonypír és a szépre hangolt festői intenció azonban kiemeli őket környezetükből.
      Alkotójukhoz hasonlóan keményen, szétvetett lábakkal állnak a realizmus talaján, de alakjuk a ragyogóan romantikus égboltig magasodik.

      Irodalom
      - Lázár Béla: Koszta József művészete. Magyar Művészet, 1937/3.
      - Lyka Károly: adalék Koszta József stílusának történetéhez. Művészettörténeti Tanulmányok 1954-55, Budapest, 1957.
      - Bényi László: Koszta József, Budapest, 1959.
      - Aradi Nóra: Koszta. Budapest, 1965.
      - Egri Mária: Koszta József, Budapest, 1989
      HS

  10. Koszta József - Kislány kakassal
    1. Koszta József 1917-ben, ötvenhat évesen rendezhette meg első gyűjteményes kiállítását az Ernst Múzeumban, a festményeket Lázár Béla válogatta össze a szentesi tanyáján dolgozó festőművész legfrissebb terméséből. Koszta új képei óriási sikert arattak, s majd mind egy szálig elkeltek. A korszak legismertebb gyűjtői szinte egymásnak adták a múzeum kilincsét, a vásárlók körében olyan hírességekkel találkozhatunk, mint báró Hatvany Ferenc, Nemes Marcell vagy gróf Andrássy Gyula. Márkus László, az Alkotmány neves kritikusa a következő elragadtatott szavakat vetette papírra a megnyitó után: "Egy pompás magyar művészt fedez föl ez a magyar kiállítás, Koszta Józsefet, akinek spanyolos viharzású ereje és borongós magyarsága egy poraiból megelevenedett Munkácsy és egy magyarrá lett Goya szenzációját idézik fel." (idézi: Lázár Béla, 1937, 80.) A Márkus által hangsúlyozott magyarság, a Munkácsy örökség és a spanyol párhuzam a későbbi interpretációknak is meghatározó elemévé vált. Koszta Tornyaival, Rudnayval és Nagy Istvánnal együtt a később nagy karriert befutó alföldi festészet egyik vezérlő csillagává vált. Jelzésértékű azonban, hogy a progresszív realizmus lehetséges mintáit kereső értelmezők sosem felejtették el kiemelni az alföldi festők népes táborából a konstruktív adottságokkal felvértezett Nagy Istvánt és az egyéni utat járó, magányos géniuszt, Koszta Józsefet.
      1917-ben a már korábban is ismert tematika nemcsak vonzó és ragyogó köntöst öltött, de új elemekkel is gazdagodott, a különösen nagy sikert aratott leányka-portrékkal, vagy ahogy a korabeli sajtó nevezte őket, Katóka-képekkel. A Kislány kakassal minden bizonnyal az 1917-ben, ill. 1920-ban ugyancsak az Ernst Múzeumban kiállított lányok körébe tartozik. A fentebb említett új köntöst Lázár Béla írta le érzékletes szavakkal: "Koszta a buja, kövér magyar színnek, az életnek vaskos foltokban való, erőteljes egybefoglalásokban, gazdag egységekben, mély sonorikus erőben való transponálója." (1917-es kiállítás előszava). Az Ernst Múzeum katalógusai az első effajta köntösbe öltöztetett leányka-portrék azonosítását és datálását illetően is támpontot nyújtanak. 1917-ben a Katóka mellett (Aradinál Kati vázával címen szerepel, Aradi, 1965, 22. kép) egy korsós leánykát láthatott a közönség, 1920-ban viszont már négy leány tündökölt a vásznakon, köztük a többek által főműként laudált Tányértörlő (későbbi címvariánsok: Tányértörölgető nő, ill. Tányértörlő nő), amelyre maga a festő is különösképpen büszke volt, mivel a fehér hét különböző árnyalatát sikerült kikevernie. Számunkra azonban festményünk vonatkozásában érdekesebb az az Olvasó nő (Aradi, 1965, 32. kép), amelyen kakasos kislányunk már érett fruskaként jelenik meg, s melyet Aradi az 1920-as évekre datált. (Mivel az Ernst Múzeum 1920-as kis katalógusa méretet és reprodukciót nem közöl nem bizonyítható az Aradinál reprodukált mű és az 1920-ban kiállított festmény azonossága.) Ennek ellenére az Olvasó nő mégis hozzávetőleges fogódzót nyújt a datálásban, hiszen a két lány arcvonásai jól azonosíthatók. A markáns áll, a pici száj, a piszének kicsit nagy orr, a mélyen ülő szemek és az ívelt homlok legalábbis egypetéjű ikreket sejtet.
      Koszta "lányait" illetően különösen relevánsnak tűnik Márkus spanyol párhuzama, bár magam inkább Lázárral együtt Goya helyett Velazquez nevét emlegetném. A Tányértörlő és az Olvasó nő kapcsán pedig még Vermeer nevét is megkockáztatnám, akit a Koszta által spirituális mesterként tisztelt Munkácsy is igen kedvelt. A párhuzamok nem feltétlenül légből kapottak és nem feltétlenül igényelnek stíluskritikai argumentációt. Koszta stílusát a szakirodalom - teljesen jogosan - rendkívül egyéninek, autonómnak, sajátosan kosztásnak tartja, de nem szabad elfelejtenünk, hogy egy kifejezetten képzett, világot látott festővel van dolgunk, aki, ha nagyon szublimáltan is, de magába olvasztotta a látottakat. Koszta 1885 és 1888 között a pesti Mintarajziskolában tanult Lotz Károlynál és Székely Bertalannál, 1891-ben pedig a müncheni Akadémiát látogatta. Ezenkívül pályatársaihoz hasonlóan Párizsban és Bécsben is járt, ahol minden bizonnyal láthatta a Kunsthistorisches Museum Velazquez festette fenséges infánsnőit. Sőt, 1910-ben Belgiumba és Hollandiába is eljutott, ahol nemcsak a szélmalmok tehettek rá mély benyomást. Míg a Velazquezek előtt a ragyogó színekben és a mély lélekábrázolásban gyönyörködhetett, addig Vermeer festményeiben a tematika egyszerűsége és a fény ezüstös ragyogása bűvölhette el, még ha ez utóbbit nem is érezte magához és témájához illőnek.
      A Kislány kakassal a nagy elődöknek csupán távoli visszfényét tükrözi, esetleg a ragyogó, vörös kendő láttán juthat eszünkbe a bécsi, tizenötéves Margarita infánsnő (1656 k.) égő, kármin mellbokrétája. A kendőnél lényegesen hangsúlyosabb persze a kislány kezében a cirbákos kakas, ami a muskátlival egyetemben kifejezetten kosztás attribútuma a paraszti élet csöndes szépségének. Koszta témáit és motívumait saját tanyája életéből és a birtoka körül elterülő szentesi tájból merítette. S az olyan szezonális munkák mellett, mint a szénagyűjtés, a mákszedés vagy a kukoricatörés a tanya épületei, lakói és állatai töltik ki képeit. Az állatok közül is valami oknál fogva a baromfiól világa állt szívéhez legközelebb, egyik kakasát tengermagos tyúkjával együtt önállóan - szinte portrészerűen - is megfestette (Csöndes percek, 1920-as évek). Koszta motívumait és modelljeit illetően Lyka Károly szavai kívánkoznak ide: "Akadt olyan festőismerősöm is, aki végül tanyásgazda lett. Ilyen volt Koszta József, tehén-, malac-, liba-, tyúktulajdonos, festőművész és tanyabirtokos. Ezt az állatai meg a földje mellől nem-igen lehetett elmozdítani. Modelljei állandóan kéznél voltak és főleg ingyen: festette a kukoricatörést a saját kukoricásában, festette a verőfény villogását a saját háza fehér falán." (Lyka Károly: Festészetünk a két világháború között, Budapest, 1956) Festményeinek állandó szereplői közé tartozott felesége, Annuska és az állami gondozásból maga mellé vett Katóka is. A kakasos lányban azonban egy harmadik visszatérő modelljét fedezhetjük fel, akit a már említetteken kívül legalább még egy képen megörökített, érett asszonyként, teregetés közben (Teregető nő, 1930-as évek, Aradi, 34. kép).
      Minden bizonnyal a kellékeknél és az attribútumoknál jóval fontosabb az végtelen báj és kedves egyszerűség, amely a kakast tartó kislány arcáról sugárzik. A sötét háttérből kiemelkedő élesen megvilágított arcélen a vörös kendő és a sötét háttér reflexei játszadoznak egymással, úgy, hogy minden élénkségük ellenére sem bontják meg az ábrázolás kosztai értelemben felfogott természethűségét. A csodálkozó, mélykék szempár - a lélek tükre - Koszta súlyos, borongós egeit idézi, s egy kicsit úgy érezzük, hogy maga a nehéz természetű, kevés szavú, de izzó lelkületű művész néz vissza ránk, akinek sokak által idézett szavait mi sem hallgathatjuk el: "Olyan felindulásban dolgozom, mondotta a művész önarcképére mutatva, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt." Ez a felindulás, ez a drámai lelkület teremtette meg azokat az erős kézzel és kemény színekkel megfestett, mégis határtalanul finom leány-portrékat is, melyek a paraszti világ szépségének egyedülálló sommázatai, s melyek galériáját kakasos kislányunk is méltóképpen gyarapítja.

      IRODALOM:
      - LÁZÁR BÉLA: Koszta József művészete, Magyar Művészet, 1937/3
      - LYKA KÁROLY: Adalék Koszta József stílusának történetéhez, Művészettörténeti Tanulmányok 1954-55, Budapest, 1957
      - BÉNYI LÁSZLÓ: Koszta József, Budapest, 1959
      - ARADI NÓRA: Koszta, Budapest, 1965
      - EGRI MÁRIA: Koszta József, 1989
      HS

  11. Koszta József - Rózsaszínű muskátli, 1930-as évek
    1. "Koszta József festészete nem időszerű és nem túlhaladott, ő a magyar égbolt egyik állandó bolygója" - írta róla egyik korai méltatója. Az erdélyi származású művész a század elején végigjárta Európa művészeti centrumait, (München, Róma, Párizs) majd tanult Ferenczynél Nagybányán, ismerte a fauve-ok eredményeit és kipróbálta a plein air festést. Igazi hangját 1917-re találta meg, amikor az Ernst Múzeumban rendezett kiállítása után a sajtó a "poraiból megelevenedett Munkácsy és a magyarrá lett Goya szenzációja"-ként üdvözölte. Ekkorra Koszta már megteremtette sajátos, expresszív művészi világát, melyben legnagyobb hangsúlyt a mélytüzű színek, a gazdag kolorit kapta. Előadásmódja személyes és szuggesztív volt. Páratlan színérzékenysége szenvedélyes, indulatos lelki alkattal párosult, így a leghétköznapibb témákat is feszült, ízzó hevülettel festette meg. "Olyan felindulásban dolgozom, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt" nyilatkozta egyszer. Magányosan, nomád módon élt tanyáján, maga teremtette külön világában. Művészetének táplálója a vidék volt, de képei soha nem provinciálisak. Műveiben a magyar táj színeit és hangulatát akarta rögzíteni és megörökíteni. Stílusa a 20-as évek után már nem változott, motívumai állandósultak. Művészete mindvégig a színek titkát kutatta.
      Koszta drámai kolorizmusa nem sorolható sem iskola sem izmus sem stílus körébe, szenvedélyes művészete követők nélküli egyszeri teljesítmény a magyar művészet történetében.
      Festészetének finom, gyengédebb ábrázolást igénylő témája a virágcsendélet. Gyakran festett vázába vagy csuporba állított mezei csokrot, tulipánt, vagy orgonát. Az egyszerű, falusi virágok a maguk formai gazdagságában és természetes színeiben jelennek meg. Kerüli a mesterséges beállítást, az előre elrendezettséget. A muskátlis csendéletet élővé varázsolják a kontrasztosan megfestett ragyogó színek, a fehér, piros és rózsaszín foltokból összeálló gazdag virágzat és az égő zöld levelek. A szirmok színeit látjuk viszont a cserépen, míg a fehér több árnyalata jelenik meg az asztalt fedő terítőn. A háttér egytónusú felületét szaggatott ecsetvonásokkal tartja mozgásban.

      Irodalom:
      - Bényi László: Koszta József. Budapest, 1959.
      - Egri Mária : A szolnoki művésztelep. Budapest, 1977.
      - Egri Mária : Koszta. Budapest, 1989.
      BR

  12. Koszta József - Táj felhőkkel
    1. Koszta József művészete arra a virtuális szálra fűzhető fel, mely a magyar festészet történetében Munkácsytól, Paál Lászlón át Mednyánszkyig, majd Farkas Istvánon és Nagy Istvánon keresztül Barcsayig húzható meg.
      A most bemutatott, Táj felhőkkel című festmény fokozott erővel mutat rá erre a rokonságra: Koszta képe mintha magától értetődő természetességgel sarjadt volna ki Munkácsy és Paál mély zengésű barbizoni képeinek világából.
      A Bécsben, Budapesten és Münchenben végzett tanulmányok után, az olaszországi, párizsi és belgiumi utazásokat követően minden adott volt ahhoz, hogy Koszta művészete csatlakozzon az európai fejlődés fő vonulatához.
      Ám kezdeti, Bastien-Lepage és Millet finom naturalizmusának jellemzőit mutató stílusa az itthon töltött évek alatt átalakult, szilajabb vérmérséklete a szabadabb formálás felé vitte. Az alföldi barangolások során festett műveinek színvilága, a mezőn hajladozó, megpihenő, majd az alkonyatkor hazatérő alakok kiemelt foltjai, a napszakok éles, majd egyre tompuló fényviszonyainak érzékeny ábrázolása erről a szinte drámaiságba hajló művészi alkatról árulkodnak.
      Koszta nem a kortárs irányzatokból, hanem a régiek, elsősorban Goya és Delacroix művészetéből vonta le tanulságait.
      A tízes évek közepére letisztult érett művészetére a sötét háttérből kibontakozó szuggesztív, drámai színvilág, a pasztózus festékkezelés jellemző, műveinek különleges, egyedi artisztikumát a vibráló, mozgalmas ecsetkezelés fokozza.
      A "magyar föld varázsa" nem csupán festményeinek témáját, de életének egészét meghatározta. A húszas évek elején tanyát vásárolt Szentes közelében, letelepedett, a festői tevékenység mellett a földdel, az évszakokkal és az időjárással együtt lélegző ember életét élte. Évtizedeken át festette szűk környezetét: dolgozó asszonyokat, falusi házakat, legelő állatokat, távoli tanyák homályba burkolózó sziluettjeit. Szinte minden művészi kapcsolatot felszámolt a külvilággal: öntörvényű, magányos életműve egyetlen izmus, vagy iskola közé sem sorolható.
      "Olyan felindulásban dolgozom, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt." - vallotta munkamódszeréről Koszta.
      A most bemutatott festmény emócióval telített, szaggatott ecsetkezelését látva igazolva érezzük e megjegyzést. A Táj felhőkkel című kép páratlanul gazdag festőisége, vibráló felülete puritán komponálással, s a színhasználat - szinte a fiatal Van Gogh műveire emlékeztető - szándékolt egyszerűségével párosul.
      Ám ez a szűk regiszteren tartott kolorit drámai erővel szólal meg: az éles fénytől felragyogó felhők és a barnák, zöldek ezer árnyalatával átszőtt föld kontrasztját látva azt érezzük, hogy e kép mellett szinte még Paál László hasonló témájú festményei is fáradtnak tűnnek.
      Koszta József most bemutatott alkotása az életmű és az alföldi festészet egyik legragyogóbb darabja: olyan mű, melyen a színek, a foltok, a lazúrosan vagy éppen zsíros tömörséggel megoldott ecsetvonások lüktetve zengő hangzattá olvadnak össze, mely szavakkal megfogalmazhatatlan módon, mégis elemi erővel hat nézőjére.

      Irodalom:
      - Bényi László: Koszta József. Budapest, 1959.
      - Aradi Nóra: Koszta. Budapest, 1965.
      - Egri Mária: Koszta József. Budapest, 1989.
      MP

  13. Koszta József - Falu vége
    1. Az apró termetű Koszta, a székely csángó ősök ivadéka, hegyvidéki származása dacára a síkságon, a pusztán, közelebbről az Alföld mikroklímájában nőtt igazi festőóriássá. A nemzet szimbolikus hazájaként felfogott tájban vélte felfedezni a speciális magyar karaktert, ami felé Munkácsy dramatizált realizmusával és a számára Paál László által megtestesített barbizoni intim, mégis monumentális tájfelfogással közeledett. Rövid nagybányai plein-air intermezzót követőenSzolnok, Abony, Cibakháza és Gyömrő után találta meg a maga "Tahiti"-ját a szentesi falvak és tanyák vidékén.
      Festészetéből fokozatosan tűntek el az atmoszférikus hatások, hogy a fények akadálytalanul szikrázzanak fel a sötét-világos elemi kontrasztjának alárendelt tiszta színekben. Mindinkább redukálódott a festmények életképi jellege is. Jóformán nincs történet, esemény, figura is csak jelzésszerűen. Lényegkereső egyszerűsödési folyamata során mindent alárendelt a jellegzetesnek és az élményszerűnek, mintha maga a vidék esszenciáját akarta volna kikeverni palettáján. Új festői látásmódja először az 1914–16 között festett szélmalmos festményeiben jelentkezett, mikor a beregháti Aranyossziget düledező cigányputrijait örökítette meg. A látóhatár fölé magasodó malmok monumentális sziluettje idővel kikopik majd a kompozíciókból, de a képek mit sem veszítenek monumentalitásukból. Mikor, az 1920-as évek elején, a Szentes határában fekvő Várfokra kiköltözve maga is tanyasi emberré vedlett, a környező világ leghétköznapibb jelenségei – száradó ruhák, egy pocsolya, földbarázda– is alkalmasak lettek a monumentális hatás eléréséhez.
      A malmos és a tanyasi képek közti átmenetet jelentenek az 1915–20 közé tehető faluvégi, faluszéli tájképek. Ezeken a festményeken az emberi közösség végváraiként magasodnak az aprócska, primitív hajlékok, ellentétben a tanyák magányával. Még itt-ott látni az ember szépérzékének nyomait: kerti virágok, mázas köcsögök, színes takarók és ruhák. Időnként még felbukkannak egymással iskontaktusba lépő figurák, akiket később felváltanak majd a földet túró alakok, míg végül már minden – tárgy, élőlény, ház – fölszívódik a tájban, és már csak a égtelen pangeává mitizált föld marad.
      Ennek az átmeneti időszaknak talán legérettebb remekműve ez a festmény. Az egymáshoz szoruló, középen tömörödő motívumok koncentrátuma, a fehéren villogó házak öszszeszorított fogsora, a felgyűrődő földrétegek az ég sűrű habarcsába ragadva valami ősrobbanás előtti pillanatot éreztetnek. A tanyasi képek ellenfényben tartott sziluett házaival szemben ezek a faluszéli meszelt falak fehéren izzanak. A fénynek nincs forrása, belülről sugárzik; az árnyék nem a fény hiánya, hanem ellentéte, s mindkettő anyagként, antianyagként torlódik, hullámzik egymásnak feszülve. Az ég kékje minduntalan felszínre buzog az árnyékok feketéje, a fehérek és a nedvdús zöldek alól, s e színmasszák tetején pirosak, sárgák apró pöttyei parázslanak. Ez az energia, az életerő, az élni akarás járja át a roskatag kunyhókat és a növényzetet is, aminek pedig igazi forrása a csak teremtett környezete által láttatott ember.

      MG

  14. Koszta József - Mezőn (Asszony tehénnel)
    1. Reprodukálva:
      - Ötven éve fest Koszta József. Képek a jubiláló festőművész kiállításáról. Pesti Napló képes melléklete, 1937. január 10.

      Irodalom:
      - Bényi László: Koszta József. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1959.
      - Aradi Nóra: Koszta 1861-1949. Budapest, Corvina, 1965. (Corvina kiskönyvtára)
      - Egri Mária: Koszta. Budapest, Corvina, 1989.
      Említve: - Kovács Péter: Koszta József. In: Magyar művészet 1919-1945. Szerk. Kontha Sándor. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985. 287.
      - Dömötör János: Koszta József festőművész hagyatéki állandó kiállítása. Szentes, 2002.
      - Szinyei Merse Anna: Koszta József főművei köz- és magángyűjteményekben. Kiállítás katalógus, Szentes, 2006.

  15. Koszta József - Patakparton
    1. Koszta József tájképe azon kevés számú korai műveinek csoportjába tartozik, amelyek a nagybányai plein air tájfestészet hatását mutatják. Átlós képszerkezete, fatörzsek által szabdalt képkivágata, a barbizoni ún. “intim tájkép" szemléletét tükröző s egyben közvetlenséget sugalló motívumválasztása eltérő a későbbi jellegzetes tömörségű, drámai hatású tájkompozícióitól.

      Koszta kapcsolatának kezdete a nagybányai művésztelep alapító mestereivel 1891 és 1895 közötti, müncheni tanulóéveire tehető. Bár ezeket az esztendőket Wilhelm Diez vezetése alatti szorgalmas akadémiai stúdiumokkal tölti, elkerülve a magyar piktorok közkedvelt társasági eseményeit, Ferenczy Károllyal már ekkor barátságot köt. A francia “finom naturalizmus" egyik mestere, Bastien-Lepage és Ferenczy Károly festészete egyaránt nagy hatással van Koszta első korszakának műveire. Bastien-Lepage látásmódja a Hollósy Simon köré rendeződő magyar kolónia valamennyi fiatal magyar festője számára meghatározó, hiszen egyesítve a plein air elveit a természet elmélyült megfigyelésével kiutat mutat az akadémiai tájfestészet konvencionális felfogásából. Koszta első, a monumentalitás igényével fellépő életképe, a Hazatérő aratók (1897) is a francia festészet lepage-i vonulatának szemléletét tükrözi. Ezzel párhuzamosan a kilencvenes évek közepétől néhány festménye már Ferenczy Károly oldott színfoltokból építkező, közvetlen látásmódjának befolyását mutatja. A Fürdő után (1895 k.) vagy a Csigabiga (1899) képünk közvetlen előzményei közé tartozik.

      Koszta eleinte nem csatlakozik azon festőtársaihoz, akik 1896-tól nyaranta Nagybányán próbálják magyar környezetbe ültetni új meglátásaikat. Zárkózott személyiségének inkább megfelel a magányos munka. 1896 nyarán az erdélyi Sárréten gyűjt motívumokat a Hazatérőkhöz. Pedig a rokon szemléletű Kosztát egykori müncheni kollegái hívják a természeti szépségekben bővelkedő Nagybányára is. Hollósy Simon egy levelében említi, hogy 1900-ban Koszta tervezi csatlakozását a társasághoz, de Hollósy ekkor már nem veszi szívesen megkésett közeledését. Talán ennek is köszönhető, hogy Koszta csak Hollósy távozása után, 1902 nyarán jelenik meg első ízben az ekkor egyre népesebb művésztelep körében. Idejének nagy részét azonban ekkor sem a zajos festőkompániával tölti, hanem elvonulva, a közeli Felsőbányán dolgozik. Az ekkor festett Domboldalon (Zöldben, 1902) c. képével osztatlan sikert arat a nagybányai festők között.

      1904-től Koszta már ismét saját útját járja. Elhagyva a hegyvidékes Erdélyt 1904-től élete végéig az Alföld, Szolnok és Szentes környéke nyújtja számára a legfontosabb ihlető tájélményt. Nagybánya azonban rövid ott tartózkodása ellenére is meghatározó festészetére, művészi útmutatása az életmű további szakaszában is irányadónak bizonyul. Erős nagybányai kötődését bizonyítja az is, hogy a művésztelep 1912-ben megrendezett jubiláris tárlatára Koszta jelentős, hat műből álló kollekciót küld.

      Jelenleg a nagybányai nyarak terméséből Koszta alig néhány műve ismert. Közéjük tartozik a Leány az erdőben (MNG), amely stílusában a Patakparton legközelebbi rokona. A Patakparton tájszemlélete és festésmódja tehát az 1900-as évek első felére, szűkítve esetleg a Nagybányán töltött nyarak valamelyikéhez köti a művet. Ezt látszik igazolni a festmény hátoldalán található ceruzával írt 41-es sorszám is, amelyet a kép feltehetően akkor kapott, amikor Tanulmány címen Koszta kiállította a Képzőművészeti Társulat 1904/5. évi téli tárlatán. Ugyanekkor egy másik tanulmányképe mellett Koszta még két művét állítja ki, az Este felé és A mezőn címen ismert festményeit. Utóbbi, a katalógusban reprodukált életkép képünkkel rokon festésmódja megerősíti a Patakparton 1902-1904 körüli datálását.

      Irodalom:
      - Téli kiállítás 1904/5. Országos Magyar Képzőművészeti Társulat. Budapest, 1904. Kat. sz.: 41.: Tanulmány
      - Nagybányai jubiláris képkiállítás. 1912. augusztus 1-31. Kat. sz.: 7., 24., 41., 74., 75., 180.
      - Bényi László: Koszta József. Budapest, 1959. 20-24.
      - Nagybánya művészete. Kiállítás a nagybányai művésztelep alapításának 100. évfordulója alkalmából. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1996. március 14 – október 20., 509.
      - Hollósy Simon levele Réti Istvánhoz. 1900. december 30. In.: Válogatás a nagybányai művészek leveleiből 1893-1944. Szerk.: András Edit, Bernáth Mária. Budapest, 1997. 104.
      RA

  16. Koszta József - A gyermek Jézus (Tanulmány a Három királyok c. kompozícióhoz)
    1. Miként Tornyai János a vásárhelyi vidék és parasztsága megörökítésével, úgy Koszta az Alföld, közelebbről a szentesi tanyavilág festőjeként vált ismertté. E témához volt igazán mondanivalója és megfelelően őszinte indulat is társult az érdeklődéséhez. A műértők körében már jól ismert festő 1917-ben vált igazán híressé, amikor összes képét megvásárolták a budapesti Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes tárlatáról. Érdekes probléma, hogy miért épp ekkor, az első világháború negyedik esztendejében fedezték fel, az ekkor már 56. életévében járó Kosztát. Semmiképp sem kielégítő magyarázat erre a háborús időkben rohamos pénzromlás feletti aggodalom. A siker mindenesetre elsöprő volt és az addig állandóan nélkülöző művész számára szokatlan anyagi biztonságot teremtett. A következő három évtizedben Kosztának a magyar művészet egyik legeredetibb, legőszintébb és legerőteljesebb életművét sikerült megalkotnia.

       A közhiedelemmel ellentétben Koszta nem tartozott az ún. tanulatlan őstehetségek vagy műveletlen zsenik közé. Brassóban született, gimnáziumba járt, a bécsi, budapesti és müncheni festőakadémiákon tanult, majd bejárta Itáliát és megfordult Párizsban is. Koszta 1902-ben rövid időre, majd 1903 nyarán huzamosabban dolgozott Nagybányán a művészteleptől függetlenül, csak Ferenczy Károllyal tartva kapcsolatot, a csöndesebb Felsőbányán munkálkodva. Ekkor festette első plein air képeit, melyek egyértelműen Ferenczy hatásáról tanuskodnak. Koszta 1904-ben megpályázta, majd Mátyás és Beatrix találkozása című képével el is nyerte a képzőművészek számára ekkor alapított Fraknói-ösztöndíjat. Fraknói Vilmos püspök saját római birtokán művészházat építtetett 1902 és 1904 között. Az Accademia di Belle Arti három műteremlakással állt a Rómában alkotni vágyó művészek rendelkezésére. Koszta 1905 és 1907 között dolgozott itt és Róma környékén. A Fraknói-díj elnyerésének egyetlen feltétele egy vallásos tárgyú kép megfestése volt. A Mátyás és Beatrix találkozása kompozíciós sémáját követve, Koszta itt kezdett a Három királyok kidolgozásába, melynek egyik első változatát közvetlenül a Fraknói-villa falára festette fel. Az 1906-7 közöttre kiérlelt kompozíciót Koszta két változatban is megfestette (ma mindkettő a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében van), komolyabb eltérés csupán abban mutatkozik, hogy az egyiken Mária és Jézus feje felett glória jelenik meg, míg ez a másik változatról elmaradt. A dicsfény nélküli változat szellemisége Ferenczy biblikus képeinek, ezek közül is az egyik legkésőbbi, 1903-as Levétel a keresztről (Marosvásárhely, Kulturpalota) című alkotásával tart rokonságot. Mindkét jelenet első szembeötlő jellegzetessége az a megkapóan egyszerű természetesség, melynek egyik forrása abból a protestáns eredetű ábrázolási hagyományból fakad, amely a kép vallásos avagy profán jellegű értelmezését a szemlélő szabad választására bízza. Ferenczy itt már szinte minden ponton eltért a keresztről való levétel évszázados ábrázolási konvencióitól. Műve a cím elhagyásával az emberi létezés szerves részét alkotó tragédia fogalmának sűrített képi megjelenítésévé válik.

      Koszta a Három királyokat hasonló művészi alapállásból festette meg. Művének középpontjában nem a kisded Jézus isteni voltának hangsúlyozása, hanem a még romlatlan gyermeki szépség kisugárzása iránti hódolatteljes tisztelet, a makulátlan emberivel való találkozás felett érzett csodálat dominál. Az ábrázolás lelkisége sokkal közelebb áll a népi betlehemezés természetközeli világához, mint a téma templomok oltárképein megjelenő változataihoz, a keresztény ikonográfia képi toposzaihoz. A Három királyoknak Koszta több tanulmányát is elkészítette, művészi gyakorlatából adódóan esetleg a "kész" mű megszületését követően éppúgy, mint előzményeként. A most aukcióra kerülő kép a szakma számára eddig ismeretlen, a Három királyokon megjelenő "híres kisfiú" egyalakos tanulmánya. Koszta e gyönyörűséges "ékszerdarabját" fény-árnyék kontrasztok erőteljes alkalmazásával, valamint széles ecsetkezelésű bravúrral vetette vászonra, azzal az energikus nagyvonalúsággal, mely oly elválaszthatatlan jellemzőjévé vált későbbi festészetének.
      RA

  17. Koszta József - Faluvég alkonyatban fénylő házakkal
    1. "Az a feladat vár rám - vallotta Koszta 1938-ban - , hogy bármi legyen is az ára, a művészi kifejezésnek azt a formáját szolgáljam, amelyet minden idegszálammal tiszta magyar művészetnek éreztem, amely a kegyetlenül mellőzött Paál László és az igazi nagyságában talán még ma sem ismert Munkácsy Mihály legjava műveit küldötte előre örök példaként."
      A Faluvég alkonyatban fénylő házakkal kitűnő bizonyíték arra, hogy Koszta József senkiéhez nem hasonlítható világot teremtett. Festészete a helyi hagyományokból, elsősorban Munkácsy és Paál László életművének expresszív, szenvedélyes festőiséggel megalkotott vonulatából nőtt ki, mégis összetéveszthetetlen.

      A brassói születésű Koszta magyarsága, festészetének nemzeti jellege vitathatatlan. Koszta a húszas évek elejétől élete végéig Szentesen élt és dolgozott és önmaga számára itt találta meg az igazi magyar tájat.
      Koszta olyan népből jött, a székelységből, amelynek viselete, művészete eredeti, erőteljes és merész színérzékről tanúskodik. Koszta nem törekedett motívumai eredetiségére, de számára a festészet lényege a színekben rejlett. Koszta valóban zseniálisan tudott bánni a színekkel és a fényekkel. Mélykék egei, világító fehérjei már életében legendássá váltak. Tájképein, a felhőktől felszaggatott kék égen, az esti kékség tüze villog, a fekete házak fehérre meszelt fala hatalmas kontrasztokban tör elénk, ég és csillog, drámai mélység lüktet benne. A magyar tájat borús érzései hordozójává tudja tenni.
      A Faluvég alkonyban fénylő házakkal VÉDETT alkotásán Koszta József a téma illusztrálása helyett a látvány-élmény megragadását tűzte ki célul. E képtípus jellemzői a világos felhőkkel tarkított, borongós, sötét, éjszakai égbolt, az alkonyati nap megvilágította vakítóan fehér házfalak. A sötétkék ég hátteréből szinte természetellenes élességgel villannak ki a sötét háztetők és a vakítóan fehér, meszelt falak. Koszta talán ragyogó színeivel akarta felhívni a figyelmet földhöz ragadt, rögszagú témáira és motívumaira.
      A látható valóság felszínén végigsikló napfény, a nyomában felizzó színek izgató remegése és a sötétzöld árnyékok nyugodt mélysége Koszta József elemzett képének valódi témájává.

      Az expresszív kolorit nála nem öncél, hanem a falusi, magyar táj szépségének felmutatását szolgálja. A mester magát mindig is realista művésznek tartotta, aki csupán azt festette, amit látott. Egyik interjújában meg is magyarázta: "Csodálkozom rajta, ha azt mondják, hogy nem olyan a képem, mint ahogyan a természetben van. Pedig én azt csinálom, ami ott van. Persze nem szoktam nézni a részleteket, hanem az egészet. Nem egy szint, egy tónust külön, hanem a mellette levővel. Így aztán az ég néha azért sötétebb, hogy a fehér fal, amelyre rásüt a nap, villámként ragyogjon ki."

      Koszta alkotása olyan mű, melyen a színek, a foltok, a lazúrosan vagy éppen zsíros tömörséggel felhordott szaggatott ecsetvonások különös egységbe olvadnak össze. Az egymás mellé húzott, szenvedélyesen formált, egymásba átolvadó ecsetvonások vibrálása, tagadhatatlanul elemi erővel hat nézőjére.
      Koszta indulati telítettsége tagadhatatlanul érzelmileg hat nézőjére, a Faluvég alkonyban fénylő házakkal VÉDETT alkotásán, egész életművének egyik legmegkapóbb darabján.

      Proveniencia:
      Kovács Dezső igazságügyi szakértő gyűjteménye
      Kiállítva:
      - A Magyar Királyi Postatakarékpénztár Árverési Csarnokának XCVI aukciója  Bp., 1940, 218. tétel        
      - BÁV Aukciós Kiállítás
      - Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Tavaszi Tárlat
      Reprodukálva:
      - Kovács Dezső Gyűjteményi műveinek listájában
      - Magyar Nemzeti Galéria VÉDETT művek
      - Szerepelt Bényi László Koszta József műveiből összeállított ouvre katalógusában
      Lexikális referencia:
      MFGA 334, Művészeti Lexikon: II/692, Benezit: 6/296, Vollmer: 3/103
      Irodalom:
      - Lázár Béla: Koszta József művészete Magyar Művészet, 1937
      - Bényi László: Koszta József, Budapest, 1959
      - Aradi Nóra: Koszta József, Budapest, 1965
      - Egry Mária: Koszta József, Budapest, 1989 Magyar Művészet 1919-1945. Szerk.: Kontha S., Budapest, 1985
       

  18. Koszta József - Nyári délután (Tanyai házak piros ruhás nőkkel)
    1. „Csak itt érzem magam jól...\"

      Csontváry Kosztka Tivadar a Közel-Keleten, Gulácsy Lajos Itáliában, Paál László Barbizonban, Koszta József pedig Szentesen találta meg azt a helyet, ahol sorra születtek legmegkapóbb alkotásai. A szentesi tanyavilág sok évtizeden keresztül volt otthona és egyben festészetének témája. Koszta 1911-ben, a római képzőművészeti kiállításon való szereplését követően, ahol díjat is nyert, letelepedésre alkalmas helyet keresett az Alföldön, Cegléd, Csorvás, Félegyháza és Kunszentmárton vidékén utazgatva. Választása végül a Szentes határában fekvő Lakos-tanyára esett, melyet egy évtizeden át bérelt. Ezt követően vásárolta meg a szomszédságban fekvő 15 holdas, tanyás birtokot Várfokon. Az istállóból alakította ki műtermét és a budapesti teleléseket kivéve, haláláig itt élt és alkotott. Az erdélyi származású Koszta tehát, kortársaihoz és legközelebbi barátaihoz – Rudnay Gyulához, Tornyai Jánoshoz vagy Nagy Istvánhoz - hasonlóan az alföld festője lett. Legendásan nyakas, szabadságvágyó ember volt, aki ha munkájában megzavarták, kutyáit mindig ráuszította a hívatlan vendégre. Ha „véletlenül” nem állt meg a vonat a tanyájánál, hát inkább kiugrott belőle. Így vallott: „Hogy speciálisan miért lakom Szentesen, arra csak azt mondhatom, hogy ez az a táj, amely leginkább és legegyetemesebben viseli magán a magyar táj jellegzetességeit. Csak itt érzem magam jól, s csak igazán itt tudok dolgozni.”

      Éjszakai napsütés

      A kezdeti nehézségek után, 1917-ben, az akkor ötvenhat éves Koszta József Ernst-Múzeumbeli kiállításával elérte az áttörést és, kiforrott stílusa végre méltó fogadtatásra talált. Koszta drámai erejű tájképei mellett mély érzelmekkel, hamis pátosz nélkül a tanyasiak fáradtságos, nehéz életét is bemutatja vásznain. Bravúrosan, indulatosan fest: mély sötétek és harsogó világosok kontrasztjára épít, tüzes, tiszta színei az elfojtott szenvedélyt, a feszültséget testesítik meg. A Nyári délután is ebbe a sorozatba illeszkedik. A sötétkék, szinte éjszakai égboltból, mint a napsugarak ragyognak ki a tanya fehéren izzó házfalai és a vörös ruhás nőalakok. Érezni a nyári forróságot, a csendet. A látottakat összesűrítve, izzó színekkel ábrázolja a rajongott alföldi tájat.

      Hársfalvi Magdolna

  19. Koszta József - Ruhaszárítás
    1. Alkotó ereje teljében, legjobb korszakában festette e remekművét. Művészete ekkor már mélyen összeforrott környezetével, a szentesi tanyavilággal. "...Hogy miért lakom éppen Szentesen, arra csak azt mondhatom, hogy ez az a táj, amely leginkább és legegyetemesebben viseli magán a magyar táj jellegzetességeit...". A színekre felépített természetfelfogás és az előadás bátor közvetlensége jellemzi a Ruhaszárítást is. Képén a levegő szinte megsűrűsödött, a tobzódó piros, sárga, kék, barna színfoltok izzóvá hevültek, árnyékai súlyosak, napsütése tikkasztó - a mindennapi témát, az eseménytelenséget színeivel, kontrasztjaival drámai erejűvé fokozta. "Éjszakai napsütés"-nek gúnyolták a nyers komplementerekből kialakult stílusát. Méltatói parázsló koloritja miatt a francia fauve-izmus festőihez hasonlították, sőt Vlaminck lángoló színkorszakát is idézték vele kapcsolatban.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  20. Koszta József - Muskátlis kislány
    1. Paraszt-infánsnőnek is nevezik a szentesi tanyavilágból való, komoly tekintetű, merev tartással, szinte szemrebbenés nélkül ülő leányka portréját. Különös varázst ad a képnek a kifejezés egyszerűsége, őszintesége. A két uralkodó szín: a kisleány szoknyájának fehér, kék és sárga visszfényekkel villódzó zöldje és a muskátli tüzes égő pirosa, mely rávetíti reflexeit az érzékeny és finom modellált, gyermeki arcra. Az égetett umbra, vöröses sötét háttér és a mély árnyékok még intenzívebbé, szinte foszforeszkálóvá teszik a színeket, régi magyar cserepek tüzeire emlékeztetve.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  21. Koszta József - Kukoricatörők
    1. Koszta szentesi letelepedésének első éveiben, 1915-17 között talált rá a Kukoricatörés festői témájára, mely aztán egész pályáján végigkísérte. A sorozat egyik legérettebb, leggazdagabb változata ez a háromalakos Kukoricatörők. A cselekményes zsánerfelfogástól teljesen távol áll, a paraszti munka hétköznapjainak monumentális megjelenítése. Az egyszerű kompozíció könnyen áttekinthető. A megvilágítás a kukoricásban dolgozó alakokra esik, az erős fényözön végigpásztázza a napszítta kukoricaszárakat, az alakok ritmusos mozdulatát, a munkára hajló fejeket. A déli nap fekete árnyékot vet, kivillannak a fehér ingvállak, a piros szoknya, a férfialak kék ingje. A keskeny horizonton a távolban a falu feehér házai világítanak a mély sötétkék égen. A sötét árnyékok és a villogó színek egymás erejét fokozzák. Harsogó kontrasztjaival, dinamikus ecsetjárásával művészi mondanivalóját mesterien foglalta össze.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  22. Koszta József - Piroskendős lány
    1. A szentesi tanyavilágban, az alföldi parasztember magányában találta meg Koszta József azt a festői életteret, amely indulatokkal, drámai feszültséggel telített művészetének tartalmat adhatott. Münchenből ő is Nagybányára ment, mint sok más kortársa, ám a plein-air tanulságainak birtokában is Munkácsyt és Paál Lászlót tartotta példájának. Színvilága Nagybánya hatására megélénkült, de erőteljesen, felfokozott gazdagságában az alföldi parasztember életét élve, a természettel való állandó kapcsolata során, a szentesi tanyán bontakozott ki. Modelljeit a mindennapi élet kínálta. Ennek egy-egy mozzanatát, alakját vagy tájrészletét pátosz nélküli, gyönyörködtető, harsogó, nyers kolorittal tolmácsolta. Anyagszerű festőiségében az alkotás önemésztő, drámai hevültsége rejlik. Életteljes figuráinak egyike a Piroskendős lány című képe. A portré érzékletes, tárgyilagos leírásán túl a festői jellemzés kitűnő értékeit figyelhetjük meg ezen a képen. Az élénk színek reflexei, az arcon megcsillanó fények a plein-air természetese frissességét árasztják, mégis annál súlyosabb, tömörebb anyagszerűséget teremtenek s a valóságlátás konkrétabb, kevésbé áttételes kifejezését jelentik.
      Janus Pannonius Muzeúm, Pécs

  23. Koszta József - Háromkirályok
    1. Kosztának Fraknói-ösztöndíjasként Rómában egy vallásos tárgyú képet kellett festenie, így kezdett foglalkozni a Háromkirályok témájával. Az első vázlatot a római Fraknói-villa falára festette, ez korábbi képeinél nagyvonalúbb, monumentálisabb, az alakok tömege súlyosabb, színi tüzesebbek. Méltatói "paraszt Madonnának" nevezték. Mária feje körül nincs dicsfény, amely egy másik változaton még szerepelt. Bensőséges egyszerűség, közvetlen természetesség árad a képből. Kompozíciója tulajdonképpen Mátyás és Beatrix találkozása (1898) c. festményének egy Rómában tovább fejlesztett, újabb változatából alakult ki.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  24. Koszta József - Fürdő után
    1. A kép Ferenczy Károly 1894-ben festett Orfeusz című képének hatása alatt keletkezett.
      Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

  25. Koszta József - Bereghát
    1. Koszta József művészetét az 1910-es évektől kezdve nem szokás korszakokra bontani, a Szentesen töltött években keletkezett festmények stílusa, szín- és motívumvilága egységesnek mondható. Épp ezért az egyes művek elhelyezése az életművön belül nem könnyű feladat. Koszta többnyire saját tanyája környe-zetéből választotta ki képei témáját, s a pontos datálás lehetősége csak ismert modellt (Katóka, Annuska) ábrázoló festményei kapcsán merülhet fel. Tudjuk azonban, hogy mielőtt saját "birtokra" tett volna szert a Szentes melletti Várfo-kon, a Beregháton bérelt magának tanyát. Ez a Lakos-tanyai bérlemény a Szen-tes határában húzódó lápos, Bereghátnak nevezett területen helyezkedett el egy cigányputri és egy malom szomszédságában. Koszta a tizes évek közepén több képén is megörökítette a lápvidéket, a putri fehér házait, a malom sötét tömbjét és a cigányok színes életét. A képünk hátterében magasodó épületet is valószí-nűleg a beregháti malom alkonyi sziluettje ihlette. Bár a vitorla nem jelenik meg markánsan, de az épület formája, arányai és fehér ablakai nem hagynak kétséget afelől, hogy Koszta egyik malmát látjuk. Kosztát az 1910-as években még senki sem tartotta befutott festőnek, az átütő, anyagiakban is megmutatkozó siker még váratott magára. Ennek ellenére számos festményére kapott kisebb-nagyobb díjat, amelyekből az "alföldi festő" európai tanulmányutakat finanszírozott magának. 1910-ben a 2000 koronás Röck-díj jóvoltából Párizsba utazott, 1911-ben pedig a 4200 koronás Andrássy-díjnak köszönhetően Belgiumban és Hollandiában töltött néhány hónapot. Kosztára minden bizonnyal nagyobb hatást gyakorolt a holland táj, mint a pári-zsi levegő, s festészete is inkább a Ruysdaelek, mintsem a Matisse és Rouault munkásságával rokonítható. A holland tájfestészet és a szélmalmokkal tarkított holland vidék is szerepet játszhatott abban, hogy hazatérte után Koszta több ké-pet is szentelt a putri apró házai fölé magasodó "óriási" malomnak. Koszta monográfusai éppen "malmos" képeihez kötik festészetének leg-markánsabb stílusváltását. A müncheni realizmus és a Bastien-Lepage-os finom naturalizmus után Kosztának ekkoriban sikerült megteremteni saját stílusát. Az 1910-es évek második felében kristályosodott ki korábbi "mezei" képeiből "tanyasi" képeinek szerkezete. E képtípus jellemzői a világos rózsaszínes fel-hőkkel tarkított, borongós, sötét, éjszakai égbolt, a lemenő nap megvilágította vakítóan fehér házfalak és a ragyogó piros kötényes vagy fejkendős staffázsfi-gurák. Ezek a motívumok együtt először "malmos" festményein tűntek föl. Bényi László az 50-es években úgy vélte, rábukkant a szinte védjeggyé vált sö-tét egek eredetére is: "A sötét háttérből kiragyogó színfolt első ízben Koszta velencei-bárka képein mutatkozik meg. E bárka egysíkú, osztatlan és sötét hát-tere: a tenger. Ezután szentesi korszakának egyik korai, úgynevezett malmos képén látjuk feltűnni a sötétkék háttérből kibontakozó ragyogó színeket és ta-golt formákat. E kép hátoldalát vizsgálgatva feltűnt, hogy a jelenlegi festmény alatt eredetileg egy másik festmény lehetett. S a röntgen-felvétel megmutatta, hogy valóban átfestett képről van szó, és azt is, hogy az alsó festmény velencei bárkát ábrázolt feketéskék vízen. Koszta a ráfestéskor feltehetően felhasználta a sötét vizet ég gyanánt, és azt érdekesnek találva meghagyta." (Bényi, 1959, 33.). Bár Kosztáról tudjuk, hogy takarékos és leleményes ember volt, a gyakorlati megfontolásokon túl minden bizonnyal esztétikai szempontok (Goya, Mun-kácsy, vagy a holland tájfestészet öröksége) is szerepet játszottak abban, hogy oly sokáig kitartott sötét egei mellett.

      Irodalom:
      - Elek Artúr: Koszta József, Nyugat, 1920/8, 186-191.
      - Lázár Béla: Koszta József művészete, Magyar Művészet, 1937/3, 79-85.
      - Lyka Károly: Adalék Koszta József stílusának történetéhez, Művészettörténeti Tanulmányok 1954-55, Budapest, 1957, 349-352.
      - Bényi László: Koszta József, Budapest, 1959. Aradi Nóra: Koszta, Budapest, 1965. Egri Mária: Koszta József, Budapest, 1989.

  26. Koszta József - Vízhordó
    1. Koszta József az 1880-as évek második felében végzi tanulmányait a budapesti Mintarajziskolában. Ezt követően kerül ösztöndíjjal Münchenbe. Nem csatlakozik Hollósyékhoz sem a munka, sem az azt követő kávéházi viták szintjén. Hazatérve 1896 és 1900 között a Benczúr-féle mesteriskola tagja. Ez időbeli festményein éppúgy tettenérhető Benczúr Gyula, mint Ferenczy Károly hatása. 1897-ben festett Hazatérő aratók című képe meghozza számára a sikert. Az Országos Képzőművészeti Társulat téli kiállításán (1897) ösztöndíjjal, 1900-ban pedig Párizsban a "mention honorable" kitüntetéssel méltányolják művét. Az elismerés, valamint vidéki rokonaihoz való hazatérése témaválasztását illetően meghatározóvá válik a továbbiakban. A falusi környezet és ennek keretein belül a munkavégzés közben ábrázolt emberek válnak fő festői témáivá, művészetének szinte kizárólagos szereplőivé. Koszta a paraszti létformát bensőségesen, hivalkodástól mentesen, annak egyszerűségét monumentálissá növelve mutatja be festményein. Nem hatnak rá a divatos irányzatok, a müncheni modort gyorsan levetkőzve már a századfordulón rátalál saját stílusára és útjára. A nagybányai festőiskola hatása sem számottevő festészetére annak dacára, hogy 1902-ben Felsőbányán tartózkodik. Csupán Ferenczy Károllyal tart szorosabb, baráti kapcsolatot akinek inkább elkülönülése, teljesen szuverén emberi és művészi magatartása lehetett Koszta számára irányadó. Egyként lelkesednek a napsütötte témákért, küzdenek a helyi színeket reflexekké oldó természetes fény hatásával. Az 1910-es évekre más és más eredményre jutnak. Míg Ferenczynél a tájban ábrázolt alakok elveszítik súlyukat, és a kép egészében feloldódva egyéniségüktől független, tisztán festői motívumokká válnak, addig Koszta főszereplője az ember marad. Képein a két egymással harcoló elem, a fény és az árnyék az optika szabályainak ellentmondva nem oldja fel a lokális színeket, amelyek ezzel dacolva megtartják tiszta értékeiket.

      Koszta 1903-ban festi meg a Vízhordók több alakos változatát, mely még nem teljesen független Ferenczy hatásától. Itáliai útját követően,1907-ben ismét e témához nyúl, de figuráinak számát egy magányos nőalakra redukálja. Festésmódja nagyvonalúbb, ecsetvonásai szélesebbek, kompozíciója kevésbé részletező. Modelljén erőteljesen érvényesülnek a fény-árnyék hatások, – kedvelt fogása ekkoriban a fejet egyrészt árnyékba borítani, másrészt viszont a legintenzívebb fényhatásnak kitenni – de az árnyékos részek is gazdag színességükben bontakoznak ki. Ez tapasztalható az 1906-7 körüli Háromkirályok (MNG), és a képünkkel legszorosabb rokonságban lévő 1907 körül festett Kapáló nő (Marosvásárhelyi Képtár) című művein is.

      Koszta itt tárgyalt festményének kompozíciója szigorú számítás és gondos beállítás következménye. A nőalakot a kép középtengelyében helyezi el, ezzel is hangsúlyozva kiemelt szerepét. Fejének felső része a horizont fölé magasodva az alakhoz vonja a háttér egészét. Az arc világos részeit a folyó túlpartjának sötét sávja emeli ki, ritmizálja. A vízhordó nő bár monumentálisan magasodik bele környezetébe mégsem statikus, mivel haladási iránya meghatározott egyrészt a innenső partvonal, másrészt a vállán tartott rúd átlói által. A figura domináns tömegét az előtte és mögötte megjelenő vizeskorsók sötét foltjaival teszi mozgalmassá. A meleg és hideg színek arányainak gondos mérlegelése, a fényekkel és árnyékokkal való mesteri bánásmód, valamint a kompozíció precíz kiszámítottsága emelik Koszta e festményét legjobb műveinek sorába.

      Irodalom:
      - Bényi László: Koszta József. Szentes, é.n.
      - Bényi László: Koszta József. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Bp. 1959.
      - Aradi Nóra: Koszta. Corvina, Bp. 1965.
      - Egri Mária: Koszta József. Corvina, Bp. 1989.

      Kiállítva:
      - Országos Magyar Képzőművészeti Társulat. Téli Kiállítás 1907–8. kat. sz.: 268. Tanulmány.
      - Nagyházi Galéria és Aukciósház 14. árverés. 1997. június. kat. sz.: 311.